El

Vajon hogyan, milyen úton bizonyíthatom be bizonyos emberkéknek, hogy nem határok nélküli gép vagyok, hanem hús-vér ember, aki esténként alszik, rossz napjai is lehetnek, esetleg magánéletet is szeretne, mindezek mellett még depimentesen élni is, - fúú mennyi borzasztóan nagy kívánság, nem is értem mit képzelek magamról, hogy egyáltalán le merem írni mindezeket... - nem is tudom, talán le kellene harapdálnom egyenként az ujjaimat és akkor feltünne, hogy nem tartós elemről működök... Nagyon várom már a jövő hétvégét, hogy végre újra találkozhassak Klaummal, aki egyedül egymaga már a lényével képes elűzni mindent ami rossz. Ő az én endorfinom.

Állapotomhoz merőben illő regényt kezdtem el tegnap este olvasni. 1950-ben íródott Patricia Highsmith keze és elméje mentén, magyar fordításban viszont csak 1980-ban jelent meg Veres Júliának köszönhetően, amikor én még csak terv szinten voltam meg. Itt jegyezném meg, hogy Ruth Rendell Démon képében-jét - csakúgy mint ezt a regényt - a Magvető Könyvkiadó kiadásában olvastam, szerintem ezentúl rájuk leszek kattanva, gondolom nem véletlen, hogy pont az én ízlésemnek megfelelő pszicho/thriller/krimi írásokat kapok tőlük vissza... Hiszen ugye mint tudjuk véletlenek nincsenek. Tehát Magvetőre fel!
A mű címe: Két idegen a vonaton. Spoiler-t már csak azért sem kiáltok, mert még csak a könyv felénél járok, tehát a végkifejlet még előttem is rejtély. Történetét tekintve - és ahogyan a cím is mutatja - két idegen ember vonaton való találkozásáról és annak következményéről szól. Guy (feleségéhez válás témában utazó és annak új szeretőjét is halálosan gyülölő) találkozik a kicsit őrült, tenyérbemászó, kiváncsi és őszinte Bruno-val (anya-pici-fia típusú, édesapját aki nem hagyja felnőni halálosan gyűlölő), Bruno kiváncsiskodó kérdései útján megismerik egymás múltját, egymás múltjának sötét foltjait, az alakot öltő sötét foltokat, mely folt Guy elméjében a felesége, Bruno esetében pedig az apa. Aztán Bruno egy kirohanásánál, amikor elkezdi ecsetelni Guy-nak, hogy mennyi féle terve van az apja megölésére, egyszer csak kicsúszik a száján nagy örömújjongások közepette (mert hogy milyen jó kis terv ez), hogy mi lenne ha egymásnak gyilkolnának. Guy megölné Bruno apját, Bruno pedig elintézné Guy feleségét. Senki nem jönne rá, hiszen senki nem tudja, hogy ők ketten ismerik egymást, hogy valaha találkoztak.
Bruno bár egy igen ellenszenves karakter a könyvben, azért van egy dolog ami megragadt bennem mondókájából, ez pedig az életszemlélete (melyet bár fennhangon megoszt újdonsült barátjával, azért a múltját megismerve mégsem igazán tudta 100%-ig megvalósítani azt), amely úgy hangzik, hogy igyekezz nagyon sok, sőt, ha lehet mindent kipróbálni addig a röviudke ideig amíg élsz, tegyél meg olyan dolgokat amelyekről más csak álmodozik, így nagy esélyed lesz úgy meghalni, hogy valami igazán elképesztő, már-már emberfeletti dolgot teszel éppen. Bruno azután mondta el ezt, miután közölte Guy-jal, hogy Ő bizony már tört be lakásba és lopott is, de csupa haszontalan dolgokat, mert mindezt csak azért tette, hogy növelhesse az "ezt is megtettem amíg éltem" listáját. Konkrétan ezzel azért nem értek egyet, a "mindent megtenni" nem feltétlenül a társadalom által elítélt tettekkel kezdődik. Kiugrani egy repülőből ejtőernyővel, lesiklani egy meredek hófedte hegyoldalon, kilövetni magadat a világűrbe, ez igen, ezek akár egyike is kimeríthetné a "minden" fogalmát, főleg egy hétköznapi ember életét alapul véve. Sokaknak pedig már az is elég, ha kellemes emberek közé keveredhetnek, akik meghallgatják, akik visszamosolyognak, vagy másoknak az, ha csak egy fűtött szobát kapnak egy ággyal és meleg étellel. Hogy nekem mi számítana a mindennek? Kétesélyes.
Talán nem is tudom, és nincs mit elárulnom.
Talán tudom, és nem akarom elárulni.
Méltó befejezése ennek a posztnak.