Dunno

Nem tudok aludni. Meg egyébként sem túlzottan akarok... Duna mellé vágyódom... Eddig azért nem hunytam le a szememet, mert a vasárnap minden percét ki akartam használni, hogy távolabbinak tünjön a hétfő. El is búcsúztam úgymond mindenkitől, akivel éppen trécseltem (itt jegyezném meg, hogy sok-sok-sok hónap kihagyás után az elmúlt héten Messenger-eztem először, és meg kell mondjam, szépen kikupálták, ami a külsőségeket illeti, le a kalappal), de aztán mégsem tértem nyugovóra. Érdekes, hogy az ember (jelen esetben én, ha minden igaz) mennyire könnyen tudja - és szeretné - kiadni magából a rosszat, a negatív élményeket, kezelni egyúttal a fájó sebeket a szívén. Persze az élet nagyobb és apró örömeit már nem olyan természetes, hiszen azokkal büszkén dicsekszünk a körülöttünk élőknek, örömmel osztjuk meg pozitív élményeinket, s akik igazán szeretnek (s viszont) azok együtt nevetnek és örülnek velünk ezeken. A rossz egy teher, amelytől meg kell szabadulni. És én semmiképpen nem akarom szeretteimet, szívemnek csücskeit terhelni, van elég bajuk Nekik is. Itt a naplóban legalább adott a lehetőség, hogy nem olvassa el senki. Mert az sem zavarna, ha senki nem olvassa el, és senki nem szól hozzá. Megmondom az őszintét, nem érdekel ez a része. Max ha elolvassa valaki, mégis, akkor legyen szíves és tanuljon a hibáimból (ha ért egyáltalán engem, merthogy nem másnak írom), ha már én nem vagyok képes rá, s mindíg újra és újra beleesek. De ez most is csak egy állapot.

Fura, hogy az időgép és az időben való múltba utazás lehetősége jár a fejemben, holott nem hiszek a véletlenben. A sorsban hiszek, s ez megcáfolja, ami az időutazással megváltoztatott negatív történés múltba repüléssel való pozitívvá alakítgatását illeti. Igen, láttam anno az Időgép című filmet is... Ugyanabban hiszek én is, mint amit a története üzen. Éppen ezért nem kellene most magam alatt lennem. Mert lehet, hogy visszaröppenhetnék, és lehet, hogy nem mondanék el dolgokat, nem csinálnék meg dolgokat, de ez az események végkimenetelén semmit nem változtatna. Ugyanígy ülnék később itt, és ugyanígy bambán, értetlenül, nedvességtől csillogó arccal irogatnám a sorokat, melyeket senki más nem ért - és nem is kell, hogy értsen - miközben Crazy Mark a The Scientist-et dalolja balról (ez utóbbit ha nem látom, csak hallom, már nem annyira szórakoztató).
Éppen Susival "beszélgettem" (jó ideje komolyabb trécseléseket illetően inkább a személyes beszélgetések híve vagyok, de Őt nagyon jól ismerem, így ez azért más helyzet) arról, hogy mennyire nagyon nem szabad az embernek komolyan venni az életet és annak "kötelező és elfogadott lépcsőfokait".
Pár órával ezelőtt még hosszan vitatkoztam vele erről.
Pár órával ezelőtt is még ugyanilyen bambán és tehetetlenül ültem egy pár perces emlékemen, s bár e pár óra alatt ugyanúgy nem történt semmi, mint a pár perc előtt napokig, azért valami mégis megmozdult bennem.