Úgy döntöttem, hogy újra belefeledkezem az írásba. Csak úgy ki magamból. Úúú már mióta is nem? Rééég volt, hogy utoljára itt jártam. Néhány Szívem Csücske szóvá tette a bejegyzések elmaradását, csetlő-botló életem mulatságos, olykor rémísztően groteszk, egykor felettébb szürke és drámai fordulatait.
Mióta nem pötyögtem, sokat nevettem, sírtam, sírva nevettem, voltam szerelmes is, hivatalos és nem hivatalos kapcsolatban élő emberke, voltam (már) nő, és voltam ismét gyerek, felszedtem pár kilót (már 48 és fél körül járok, cél az 50), változtattam frizkót (mint a legtöbb nőnemű ember, aki éppen lezárni készül egy életszakaszát), ettem a Városliget Gyermeknapján szakadó esőben párától összecsoffadt vattacukrot, fagytam meg a Margitszigeten többször is, mert naívan azt hittem, hogy ha naptári tavasz van, akkor az időjárás is e szerint cselekszik felmelegíteni a napokat, ééés még sok minden máson is túlestem, de most ugorjunk. Itt vagyok. Tegnap KIR3 oktatás a Műegyetemen, ma Pedagógus Napi ünnepség Pomázon, azzal a megtiszteltetéssel, hogy én adhattam Polgármesterünk kezébe az okleveleket és csokrokat, melyek aztán a díjazottak, ünnepeltek kezébe kerültek, majd kicsit később páholyból nézhettem és hallgathattam a Pomázi Ifjúsági Fúvószenekar koncertjét. Finálé. Fantörpikus. Az állófogadáson aztán ittunk egy piszok erős kávét, szerintem ma már nem alszom. De az is lehet, hogy még holnap sem. Olyan blúz volt rajtam, mint amelyet a gésák is viseltek anno (vagy még ma is léteznek gésák?), gondolom az éhség az alapszínt is megadta hozzá, hogy olybá tünjek, már csak egy fekete paróka kellett volna, és egy kis vérvörös rúzs. Tádááám...
Záró akkord.
Pá.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése