Nem piskóta két hetet éltem meg. A múlt hét takonykórral telt, leszögezném: nem vagyok munkamániás (csak egy hülye liba, aki nem szívesen hagyja cserben - legalábbis tudatosan nem - a kollégáit), nem szívesen jöttem el egy-egy délutánon, amikor a többiek úgy látták, hogy valószínűleg többet ártok, mint használok ha ott vagyok. Bár a pár napja történt események azt bizonyítják, hogy olykor - takonykór ide vagy oda - akkor is bajt csinálok, ha kicsattanok az egészségtől. Igen, bevallom töredelmesen a világnak, hibáztam. Hibáztam, mert túl sokat vállaltam és kapkodtam és szétestem és ennek meg lett az eredménye. Sajnálom. Tényleg. (És ezt most ne próbálja megérteni az, ki nem ért egy mukkot sem a fenti sorokból.)
A múlt vasárnapon távozott belőlem a Gonosz, aki hőemelkedéses, taknyos és torokégető trükkjeivel próbált az őrületbe és ezzel együtt a pokolba kergetni.
A hétfőm furán telt, mivel reggel már úgy ébredtem, hogy "Hé, tulajdonképpen boldog vagyok, vagy mi!". Az ilyen egy igen kellemes pillanat, és szó szerint értsd azt, hogy pillanat, mert általában éppen ilyenkor történik valami nem-túl-kellemes, ami sztornózza ezt a gondolatot és érzést. De nem így történt, bár felbukkant egy rég nem látott "idegen", kivel tudtommal már jó másfél éve nem vagyok beszélőviszonyban (azt hittem ez kétoldalú, de pfff... mégsem), és megint jött az őrültségével, hogy itt látott, meg ott látott, és ettől előtört belőlem paranoiám, s menten elküldtem volna a - már említett - pokolba, de úgy döntöttem, hogy nem adom alá a lovat. Herótom van a rámenős emberektől... Pfuj.
Nos, fenti tényt törölve folytattam a hetet, s minduntalan jól éreztem magamat a bőrömben. (Ráaduásul Susi is felbukkant, még ha csak telefonon is.) Egészen addig, amíg be nem következett az, amit nem kell mindenkinek értenie... Ezegy kissé iszonyatos erővel falhoz vágta életkedvemet. Hangsúlyozom: csak én tehetek mindenről.
De mostmár jól vagyok. Sőt. Mivel már péntek van abszolút jól vagyok. És mindenkinek köszönöm így utólag is azt, hogy gondolt rám 18-án, és rám szánt pár percet az életéből s pötyögött néhány kedves szót. Sokat jelent ez nekem. Köszi. =) Igyekszem többet pötyögni (fenyegetés!), de mivel estudio la lengua española, és picit le vagyok maradva a leckéimmel, így nem ígérhetek semmit.
Kellemest!
A múlt vasárnapon távozott belőlem a Gonosz, aki hőemelkedéses, taknyos és torokégető trükkjeivel próbált az őrületbe és ezzel együtt a pokolba kergetni.
A hétfőm furán telt, mivel reggel már úgy ébredtem, hogy "Hé, tulajdonképpen boldog vagyok, vagy mi!". Az ilyen egy igen kellemes pillanat, és szó szerint értsd azt, hogy pillanat, mert általában éppen ilyenkor történik valami nem-túl-kellemes, ami sztornózza ezt a gondolatot és érzést. De nem így történt, bár felbukkant egy rég nem látott "idegen", kivel tudtommal már jó másfél éve nem vagyok beszélőviszonyban (azt hittem ez kétoldalú, de pfff... mégsem), és megint jött az őrültségével, hogy itt látott, meg ott látott, és ettől előtört belőlem paranoiám, s menten elküldtem volna a - már említett - pokolba, de úgy döntöttem, hogy nem adom alá a lovat. Herótom van a rámenős emberektől... Pfuj.
Nos, fenti tényt törölve folytattam a hetet, s minduntalan jól éreztem magamat a bőrömben. (Ráaduásul Susi is felbukkant, még ha csak telefonon is.) Egészen addig, amíg be nem következett az, amit nem kell mindenkinek értenie... Ez
De mostmár jól vagyok. Sőt. Mivel már péntek van abszolút jól vagyok. És mindenkinek köszönöm így utólag is azt, hogy gondolt rám 18-án, és rám szánt pár percet az életéből s pötyögött néhány kedves szót. Sokat jelent ez nekem. Köszi. =) Igyekszem többet pötyögni (fenyegetés!), de mivel estudio la lengua española, és picit le vagyok maradva a leckéimmel, így nem ígérhetek semmit.
Kellemest!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése